Köszöntjük Máté és Mirella nevű látogatóinkat. Holnap Móric napja lesz.

Kutyadolog

 

Ha vadászok anekdotáznak, történeteket mesélnek többnyire az derül ki belőle, hogy a vad figyelmes, jó szeme és orra van. Színével beilleszkedik környezetébe, kihasználja az éjszaka leplét, a ködös hajlanokat. Megszervezi a figyelést, a menekülés útvonalát.

Igen ám, de a vadász, akinek még jobb szeme, füle - talán azért jobb orra nincs – van. Kitartó megfigyeléssel, évtizedes tapasztalattal jár túl a vad eszén, merthogy ügyes is – hozza azt terítékre. A szerényebb kiadású nem dicsekszik saját érdemeivel, hisz azt mindenki tudja, az a kutyájára ragaszt rá olyan tulajdonságokat, amelyek csak a mesében léteznek.

Arról nem beszélünk, hogy a hanyagul öltözött „Nimródot” a szúnyogok dagatra csípik, a kiválónak hitt terepjárót a kátyúból traktorral kell kihúzni, többnyire őzmegfigyelés eredménye pedig csak annyi, hogy a derékig érő, lucskos harmat szép lassan belecsordogál a gumicsizmába.

Hogy most kutyadolgokkal szeretném fárasztani az érdeklődőket annak az az oka, hogy jó visszaemlékezni azokra a négylábú segítőkre, „akik” rászolgáltak valamilyen jelzőre.

 

Ilyen Rexike  - az okos kutya.

Viktor bácsi a 60-as években került Kunadacsra az általános iskola igazgatójaként. Családjához tartozott Piroska néni a felesége, Viktor a fia és Rexi a hosszúszőrű német vizsla. Párosával közlekedtek a kutya mindig kísért valakit. Legtöbbször Piroska nénit. Együtt mentek vásárolni, és a kutya vitte a kosarat. Hozzá ragaszkodott a legjobban, több, mint valószínű, hogy tőle kapta a mindennapi betevőt. Jó orra volt – már egy nappal előbb megérezte a vadászatot – és akkor nem lehetett lerázni. Fölült a motorkerékpárra, be, vagy fel az autóra. Könnyen megsértődött. A legnagyobb dorgálás az volt: „Rexike, nem szégyelled magad!” Ezek után már csak Viktor bácsi háta mögött volt hajlandó egy méterre menni, lehetett neki könyörögni : „Hozzad, Rexi, keresd!” – Meg sem mozdult. Gazdáján kívül legfeljebb Mezei Feri bácsival ment ki vadászni. Jól megértették egymást, pedig Feri bácsinak (ezen kívül) sosem volt vadászkutyája.

November vége körül járt az idő, kinéztem a nagyszoba ablakán; valami mozgolódást észleltem a szembeszomszédban, Salgáéknál. Megjelent Rexike. Biztosra vettem, hogy valami vadászat van készülőben. Egyénileg csak kacsára lehetett vadászni. „Az öregek valamit tudnak, amit én nem” – gondoltam. Területünkhöz tartozott a ladánybenei széktó, a kunbaracsi repülővíz, a sarlósári tőzeges; sok olyan csatorna és tocsogós, lápos terület volt, ami biztos élőhelyet jelentett a vonuló kacsáknak.

Viktor bácsi leadta az óráit, Feri bácsi átadta a műhely vezetését, én meg - kötetlen munkaidőm lévén – szabaddá tettem magam, és Rexivel együtt nem hagytuk magunkat lerázni.

Beültünk Feri bácsi öreg Volgájába, és irány a Dudástanya környéke, a turjános, a nádas. Én még akkor kevésbé ismertem a területet, és kénytelen voltam hallgatni a nagyokra. Abban azért biztos voltam, hogy nem nekem jelölik ki a legjobb helyet. Hárman voltunk, három irányból támadtuk meg a turjánost. A széle be volt fagyva, úgy hártyásan; beljebb melegebb lehetett és a tőkések itt tanyáztak. Alighogy megindultunk, nagy hápogással minden madár fölröppent, természetesen megcélozva a negyedik irányt. Utánuk nyúltunk és sikerült helyben, illetve a mocsárban marasztalni egy-egy szárnyast.

Vége a vadászatnak. Mi legyen a kacsákkal? Rexike, rajtad a sor: „Keresd, hozzad!” Rexike beledugta az egyik lábát a fagyos vízbe, gyorsan kirántotta, lerázta róla azt és bárgyú szemekkel ránk nézett, mintha mondta volna: „Ezt azért mégsem.””Nem gondoljátok komolyan?” – „Én aztán nem”! – És ehhez tartotta is megát a jószág. Tettlegesség is szóba került, meg hogy gyalog kell hazajönnie - de véleményéhez keményen ragaszkodott. - „Én nem hagyom ott azt az szép gádzsert” – mondta Feri bácsi, és elkezdett vetkőzni. A kék csíkos boxer alsóig meg sem állt.

Rossz volt nézni, amikor a meztelen lábát beletette a fagyos vízbe. Én odább somfordáltam, úgy tettem, mintha szándékomban volna kihozni a kacsát. Egyik zsombékról a másikra léptem, ügyelve arra, hogy a csizmám meg ne merüljön. Elvétettem- lecsúsztam – csobbanás, és már derékig benne is voltam a kávébarna folyadékban. „Most már mindegy, nyakamba a puskát, a töltényövet, megkeresem a kacsát.” Gyorsan rátaláltam; egy fagyos nádkupac tövében múlt ki. Sürgősre fogtam a dolgot, mert altájon is kezdett hűteni a víz, mikor Viktor bácsi érdeklődött:

-„ Meg van Lajos?”

-„Meg” – válaszoltam.

-„Akkor légy szíves, hozd ki az enyémet is, mert nekem lyukas a csizmám.”

 Csak azért nem röhögtem fel hangosan, mert már nem vágott egy nyomba a szám. Végül

meglett mindhármunk kacsája. Én kiöntöttem a csizmámból a vizet, Feri bácsi visszaöltözött a száraz ruhájába és a kocsi hátsó ülésén ülve, dideregve azon gondolkodtam, melyikünk járt el helyesen és okosan.

Első hely Viktor bácsit és Rexit illeti, megosztva. Feri bácsié a második hely. Magamat meg azzal vigasztaltam, hogy azért én is dobogós helyen vagyok.

 

De ne sztároljuk Rexikét, volt itt másik kutya is, Cuki – a mindentudó! Kunbaracson és vadásztunk. Balázs arra lett figyelmes, hogy  a falu szélén egy kutyát alaposan vernek. Az nyüszit, ugat, de folyamatosan kapja a „nevelést.” Nem bírta ki, hogy meg ne nézze.

-„Mit vétett az a kutya, Bátyám, hogy így veri?”

– „Mi köze hozzá, nem a magáé! Az enyém, azt teszek vele, amit akarok – volt a választ.”

-„ De mégis… „– vette elő Balázs kispapi szövegét.

- „Nem lehet egy állattal így bánni, másképpen is lehet nevelni.”

-„ Több kutyát neveltem, mint amit maga látott.”

-„ De hát akkor is….” próbált beszédbe elegyedni az önmagával elégedett kinológussal. Úgy volt vele, ameddig beszélget, addig sem üti a kutyát.

-„Mit ér ez a neveletlen, ronda jószág magának? Csak felbosszantja.”

-„ Adok érte 2 liter bort, vagy hozok érte egy másik kis kutyát.”

 Hogy miben állapodtak meg, nem tudom, de az biztos, hogy Balázs tulajdonosa lett egy fiatal, barna, spiccelt német vizsla szuka kutyának. Cuki hálából gazdája gondolatát is megismerte. Öröm volt vele vadászni, könnyebben lehetett kezelni, mint némelyik vadászt. Fölment a magaslesre, felébresztette gazdáját, ha jöttek a disznók. Amivel megbízták, azt tette. Őrizte a házat, rendre szoktatta a baromfit, ha kellett, bemutatót tartott meggyszedésből. Szabad idejében oktatást tartott kóbor kutyáknak a szervezett vadászatból. Maga köré vett két-három kutyát és úgy vadásztak, hogy „öröm” volt nézni. A szabadszállási vadászok ezt nem díjazták, és kérték, hogy hagyjon fel a szervezett oktatással. Híre ment a kutyának, és a volt gazdája próbálta visszaszerezni, de annyi pénze nem volt. Versenyek résztvevője volt, nagy jövő állt előtte. Egy vitrint könnyen teli lehetett volna rakni serleggel – ha Balázs is úgy akarta volna. Nemcsak apróvadvadászatokon volt csak hasznos, nagyvad utánkeresésben is jeleskedett. Történt, hogy az egyik idősebb vadásztársunk éjszaka disznót lőtt. Keresték, de nem találták meg. „Ha Cuki itt lenne…!” Hajnalban már ott is volt.

„Cuki, ha megtalálod a disznót, kapsz egy egész sült tyúkot.” Szerintem értette. Pillanatok alatt a keresett hellyel ellentétes irányban szaladt és csaholva jelezte a kimúlt vadat. A szavatartó idős vadász megsütette a tyúkot, és egy vadászat végén, megfelelő szertartások közepette átadta Cukinak. Az átvette a megérdemelt jutalmát és nem esett neki enni, hanem végig a Kossuth utcán vitte haza. Aki látta, gondolhatta, hogy Cuki valakit „diétára fogott”, ellopta az ünnepi ebédjét.

A dohányföldre is elkísérte a gazdáját, aki több napszámost próbált rávenni a pontos munkára.

Cuki rontotta a munkafegyelmet, mindenkihez odament, hagyta magát megsimogatni. Játékosságával mindenkit levett a lábáról – közben kitaposott néhány dohánytövet. Balázs ezt megsokallta, és visszaparancsolta a kúthoz. Határozott utasítása volt: „Ott maradsz!” Ezt az eb szemmel láthatóan nehezményezte, de nem volt mit tenni; a parancs, az parancs. A napszámosok dicsérték: „Milyen rendes, szófogadó jószág.”

A nap végeztével mindenki szedelőzködött, keresi a cuccát és várja az elszámolást. Egyedül Balázs volt ideges, nem találta a mellényét, pedig abban volt a pénz. „Ide tettem le, itt kell neki lenni. Senki nem volt a kútnál. Az útról sem jöhetett be senki, mert Cuki jelezte volna.” Többen már arra is gondoltak – nem rossz trükk! Azért nem tud fizetni, mert elveszett a mellénye.

„Cuki, gyere ide! Hozd vissza a mellényem!”-  A kutya csóválta a rövid farkát, látszott rajta, hogy bűntudata van, de nem akaródzott neki elmenni.

-„Csak ő tehette”- morfondírozott Balázs.

-„Hozd vissza! – érted?” A kutya somfordálva elindult a dohánysorok között, majd megállt, kapart és elővette a zöld ruhadarabot. Ez volt a bosszúja, amiért gazdája egyedüllétre kárhoztatta.

 

Társaságunkban még több kutya rászolgált valamilyen különleges jelzőre. Tomi is, a nyelvész Ő volt az elnök termetes magyar vizsla kan kutyája. Fegyelmezettsége és jó neveltsége hagyott némi kívánnivalót. Elég vastag bőre volt, lepergett róla a szép szó. Feri bácsi néha azt kissé meg is cifrázta. Egy csapásra megváltozott a helyzet, ha a pálca kézbe került. Tomi olyan lett, mint a földre szállt angyal. Hogy mivel érdemelte ki a jelzőt? – Az, úgy történt, hogy a megye vadásztársaságainak fogadni illett fogadni olyan itt állomásozó szovjet tiszteket, akiknek „átmenetileg” le kellett mondani a vadászatról. Mi Tökölről, a repülősöktől kaptunk öt  vadászt, akik váltották egymást. Többségük főtiszt volt, de ideérkezésük után, csak egy parolin létezett, ez Jani bácsié volt, a vadászmesteré. Kommunikációs problémáink nem voltak. Beszélhettünk volna angolul, németül, vagy éppen franciául, de többségünk a kézzel-lábbal történő mutogatás mellett az oroszt választotta. Nekünk ez kényelmes volt. Vadásznapon a Kossuth utcában meg állt a nagy Kamaz, pontosan 9 órakor. Gyorsan felugráltunk és irány Pusztaháza, a vadászmesterünkért, és kezdődhetett a sport.

Területünk apróvadban gazdag volt, így be kellett tervezni „üresjáratokat” is, hogy a vadászat sportjellege is kidomborodjon, meg nehogy délután 2 óra előtt beérkezzünk.

Néha-néha előkerült a butélia, de a mértéket azért többnyire mindenki tudta. Vadászat után már más volt a helyzet. A kocsmában összetolt asztalokkal vártak bennünket. Előkerült a fekete kenyér, ami úgy nézett ki, mint egy kakaós, kissé ragadós szivacs. Főtt vagy párolt húsok, az olajos halak sokasága, az elmaradhatatlan savanyú uborka Pravdába csomagolva.

Aperitive: 97 %-os alkohol tartalmú páramentesítő volt, amit a repülő ablakára használtak, kólával, annak hiányában savanyúságlével hígítva. Mi álltuk a sört meg a bort – amit testvéreink nem annyira bírtak. Étkezés végén, ami szokatlan, de nem volt rossz – több szólamban énekeltük a Volga-parti dalokat, megemlékeztünk az amúri partizánokról is, de a repertoárból nem maradhatott ki: „Az a szép, az a szép…” és az ehhez hasonló magyar nóta sem.

Azok a kutyák, amelyeknek nem tetszett a menü – mert az asztal alatt őket is tápláltuk – egyszerűen fogták magukat és hazamentek a gazdaasszony főztjére. Elég volt kinézni az ablakon, ha az asszonyok vadászkutyát láttak hazasétálni, márt tudták, hogy a vadászok megérkeztek. Csak az volt a kérdés, hogy a megérdemelt kompetenciával mikor vánszorognak haza. Az asztaltársaságunkhoz vetődött „barátainkat” megkínáltuk „spírt”-tel és ajánlottuk nekik a hazaindulást, mire többen megsértődtek. Csak akkor értették meg, hogy tényleg el kellett volna indulni időben, mikor félúton kiesett alóluk a lábuk.

Ha elérkezett az idő, a rangidős parancsnok felállt, rövid tósztot mondott, és egy perc múlva már nem is voltak itt. Ez esetben is így történt, csak volt egy potyautasuk is : Tomi. (Ugyanis fölmászott a platóra és úgy elaludt, hogy csak Tökölön ébredt fel, mindenki kétségbeesésére.)  Mi legyen most vele? Mégis az elnök kutyája. A bezártságot nem bírta, mindenhonnan kiszökött. A laktanyában olyan felderítést végzett, hogy az egy szakasz titkos ügynöknek is dicséretére vált volna. Állandó kísérőt kapott. Gondozták, etették, itatták. Tomi hálából megtanulta az orosz vezényszavakat. Azt hiszem, hogy Feri bácsit táviratilag értesítették. „Tomi megvan, két hét múlva visszük” – aláírás Szergej. A postások valami emberrablásra gondoltak és várták a fejleményeket a tv-ből.

Úgy, ahogy ígérték jöttek,az orosz vadászok, Tomival együtt. Feri bácsi várta a találkozást. Alig ismert a kutyájára. Az kisimulva, szőre kikefélve, legalább öt kilót hízott. Elegáns léptekkel szemlét tartott, hogy az elmúlt hetekben mi változott.  Feri bácsi várta, hogy majd odaszalad a kutyája, odadörzsölődik a lábához, jelzi, hogy hazaérkezett. Nem így történt; az eb rá sem hederített.

-„Tomi, gyere ide! „– szólt hozzá, szelíd, barátságos hangon. Az észre sem vette. A találkozás hűvössége mindenkit meglepett. Feri bácsi azért megoldotta a kérdést:

-„ Tomi, igyi szudá” – kiáltott rá. A kutya egyből tudta, hová kell mennie. Mi, akik ezt láttuk, biztosak voltunk benne, hogy Tomi a két hét alatt eredményes nyelvvizsgát tett.

„Ez mind semmi!” – mondaná a másik kutyás vadász. Én is ezt mondom. Az én kutyám a legjobb gyermekmegőrző vadászkutya. Kaptam az értesítést, hogy Dunaföldváron a rendőr szabadságra készül és nincs kire  hagyja a csoki színű, rövid szőrű német vizsláját. El vinni nem akarta, de lehet, hogy jutányos áron el is adja. Megjelentem az udvaron, a kutya fogadott és szemkontaktusból már tudtuk, hogy egymásra találtunk. Az előző gazdája nem volt egy Csupati és Lord, az eb sem volt egy Kántor. Kölyökkutya, volt és amit csak el lehetett követni, elkövetett, hogy kenyéradó gazdáját bosszantsa. Hozta és vitte a papucsokat, cipőket: páratlan lábbelikből boltot lehetett volna nyitni.

Egyébként tiszta jószág volt – szárítókötélről leszedett ruhákból szeretett megágyazni magának. De volt jó tulajdonsága is – szerette a gyerekeket. Lajcsi fiunk még csak kocsival közlekedett, mikor Lord már hol az első, hol a hátsó kerekeket fékezte. Ha feleségem kitolta a babakocsit a ház déli oldalára, a meggyfák alá, hogy a gyerek szokja a friss levegőt, a kutya is vigyázott rá. Ha már csak nyöszörgött, az eb szaladt és kaparta a bejárati ajtót. Lehet, hogy csak a meggyfa ágat kellett megmozdítani, hogy játszadozzanak a levelek. Szerintem azt is érezte, ha baj történt a pelussal. Hogy jelezte azt nem tudom, lehet hogy befogta az orrát.

Együtt nőttek fel, amikor elérték az egy magasságot, együtt szöktek el otthonról. A srác a kutyában kapaszkodva tipegett, mentek lekváros kenyeret enni Páliékhoz, édességet, csokoládét Fehérné Terikéhez, traktorozni Salga Annuska nénihez. Persze együtt is buktak le! A feleségem csak kinézett a járdára, amelyik kapu előtt ült a kutya, ott kellett keresni kisgazdáját. Az udvarunk általában gyerekzsivajtól volt hangos. „Klárus” valamivel mindig kedveskedett az apróságoknak. Lazább felügyelet mellett, szülők nélkül jobban telt az idő.

Az udvaron Lord volt a rendfenntartó. Hangos veszekedéskor, sírás-rívásnál hamar közbelépett. Gyereket „nevelni” az udvaron még a szülőknek sem volt szabad. Edina - aki valamivel nagyobbacska volt – szeretett volna anyáskodni a többiek felett, leckéztetni őket. Sűrűn bejött, hogy „Jord, már megint megharapott!” Húzta fel a kis szoknyácskáját és mutatta formás kis hátsóját, hogy nézzem meg. Hát bizony, mintha nyálas lett volna egy kicsit. Ha a kutyának néha-néha nem kellett volna vadásznia, vállalhatott volna gyermekmegőrzést az óvodában a kiscsoportban.

A gyerekek akkor még szerették a kutyát, nem féltek tőle. Tudták, hogy a kutya hűséges, igaz barát.

Hogy miről jutott eszembe ez a történet? Láttam Józsikát, a szomszédban lévő 2,5 éves kis rokont, miként fekteti le hosszú fülű magyar vizsláját. Felmászik rá, majd megtapossa, vezetgeti pórázon, húzza a szőrét.

A kutya mindezt türelmesen állja, mert biztos benne, hogy évek múlva jó gazdája lesz egy négylábúnak.