Köszöntjük Cecília nevű látogatóinkat. Holnap Kelemen és Klementina napja lesz.

Szeptember

 

Az újmajori úton tépetek az orosz csodával a nagyerdő felé, hatalmas porfelhőt hagyva magam után, ami nem egészen igaz: bőven van por a kocsi belsejében is. Ha kinyitom az ablakot, bejön a por, ha meg felhúzom, nem tud kimenni.

- Csak Jáger Józsi ne jöjjön szembe, Ő igazán száguldozik az elsimított földút mind a négy méterén. Hová sietek egyáltalán? A nagyerdő megvár. Vadászni meg még korán van. A kocsi ponyváját hátulról még melegítik a lenyugvó nap vörösbe hajló sugarai.

Lehet, hogy az ügyészségi ellenőrzés észrevételei miatt töltöm ki a bosszúm a gázpedálon.

 

 

 

A vadászat nem sporttevékenység, hanem szabadidős hobbitevékenység. A közgyűlési meghívót nem én készítem, hanem a vezetőség nevében én írom alá. Még legalább három ilyen hiányosság és több oldal papír-papír.

De most már tényleg lassítani kell, „gyün” a temetői kanyar, bal oldalán egyedül álló tölgyfával. Kár lenne fölcsavarodni rá, meg nem is szabad, hisz egyik tanúja a vadászavatásomnak. 40 éve itt porolták ki a nadrágomat rendesen. Az akkori vadászati felügyelő Horváth Zoli vagy ahogyan többen hívták, „Zoli bácsi”. Nem sokat teketóriázott, vágott egy husángot és kevés kísérőszöveggel azt vallotta, hogy akit ő felavat, az rendes vadász lesz, ha túléli. Lehet, hogy vadásztársaim azért választották ezt a helyet, mert a temető közelsége praktikusnak bizonyulhatott volna. Az esemény másik tanúja Viktor bácsi, a nyugdíjas iskolaigazgató, aki csóválta a fejét és szemére húzta a sok viszontagságot megért kalapját. Nem egyedül voltam, akit ez a megtiszteltetés ért; Gyuri bácsi, aki munkatársam volt 42 évesen döntötte el, hogy vadász lesz. A felügyelő gyerekkori barátja volt és bízott abban, hogy elfelejtette: valamikor egy kislánynak csapták a szelet. Az első pálcaütésre kicsordultak a könnyei. Nekem már nem is zsibogott annyira a hátsóm, inkább őt sajnáltam. Velünk volt még Hollai Bertalan, a nótaénekes, aki fegyvert ugyan kapott, de pálcaütést nem. Kicselezték a fácánok.  Örömében az esetet telt ház előtt elmesélte a kultúrházban. Ha valaki azt hiszi, hogy sajnáltak bennünket, az téved.

– Úgy kell nekik, ha vadászok akarnak lenni!

Egy csapásra vagy egynéhány csapásra senkiből nem lesz vadász. Sok-sok időnek el kell ahhoz telnie, hogy a zöld ruhás alkalmassá váljon arra, hogy ítélkezzen élet és halál felett. Tanulni kell, mely egyedet vagy fajt kell óvni, védeni és melyik érdemelte ki a golyót. A zöld ruha akkor még csak jelképes volt. Abban mentünk ki, amit már másra nem lehetett használni.  Esőkabáttól a pufajkáig, a ruszki kucsmától a svájcisapkáig volt rajtunk minden. Egy-egy vadászat után úgy néztünk ki, mint egy második világháborús vert csapat, de az nem fordult elő, ami ma, hogy a fiatal vadász azért nem akar bemenni a nádasba, mert piszkos lesz a szép ruhája.

Hollai művész úrral úgy tíz éve találkoztam. Megőszült, de fiatalosan teremtett jó hangulatot maga körül.

Viktor bácsi 91 évesen döntött úgy, hogy felhagy az aktív vadászattal. Megunta a sok tortúrát, ami a meghosszabbításokkal járt. A kecskeméti háziorvosa megkérdezte:

-       90 évesen minek akar maga még vadászni?

-       Azért, mert ez az életem, doktornő!

Ünnepélyes, családias rendezvényen kapta meg az általunk adható legmagasabb kitüntetést. Tiszteletbeli vadász lett.

Az ügyészség meg azt sugallja, hogy csak a teljes jogú vadász rendelkezzen szavazati joggal, a tiszteletbeli ne. Barna László vadásztársamnál ez már kiverte a biztosítékot.

      „Kinek legyen vadászati joga, ha a tiszteletbeli vadásznak ne.”

– Ő tanította, az általános iskolásokat természetszeretetre, a felnőtteket felsőfokon vadászatra. Büszkén vallja tanítómesterének a vb-titkár – polgármester – a tsz-elnök – a hivatásos vadász és a szorgos kétkezi dolgozók többsége.

Most meg……

A fene egye meg ezt a vacakot, már megint gyorsabban megy a kelleténél! Csak úgy elsuhan vadászavatásom utolsó tanúja mellett. Ez nem szép dolog. Az öreg elhanyagolt temetővel szemben áll a rét szélén a még csak javakorabeli (kb. 61 éves) tölgy. Dacol a széllel, viharral, hóval, faggyal. Nem látszik rajta a kora. Valamit azért nagyon tud. A törzséből fakadó ágak földhöz közel terebélyesedtek el, védik a gyökereket.  Mert hát azok a legfontosabbak – a gyökerek. Szerényen, meghúzódva díszlik, törhetett volna magasba, hivalkodva jelezhette volna: „Egyedül én vagyok itt az árnyékot adó a pihenni vágyóknak. Fészket biztosítok a gerlének, makkal táplálom a szajkót. Többnyire azt elássa szűkösebb napokra”. A rét kaszálás után újra zöldell, de a fa alját fölverte az avas. Szemtelenül néhány akácsusnyó itt próbál életteret keresni. A tölgy levelei jellegzetesen szabályosak, mégis különböznek egymástól. A levélszélek kezdenek barnulni, vöröses átmenetet képeznek.

Nincs ebben semmi különös; szeptember van. Néhány barátom javában hallgatja a szarvasbikák nászát, csodálja az agancsot és számolja a pénzét, hogy mi fér bele. Ez is üzlet. Az ágazatot fenn kell tartani. Ha a külföldiek nem jönnek, meg kell fogni a hazai vendéget is.

 

A színesedő levelekkel ellentétben az akáclevél megszürkül, gyorsan sárgul és lehullik.

 

Gyors fékezés – itt váltottak vissza a disznók! Hogy miért éppen a homokos bucka tetején? Ki érti ezt? A Repka legelőn keresztül vonultak a tőzeges felé.

- Ugye milyen gyorsan el lehet keresztelni egy területet? Repka legelő. A család budapesti. Volt egy hobbitanyájuk és a rendszerváltáskor kárpótlási jegyet vásároltak, azon földet. A harminc hektárnyi legelőt adacsiak művelik, a tulaj „csak” a többmilliós állami támogatást veszi fel. Így könnyen jut a gyereknek kvadra, krosszmotorra, hobbi terepjáróra. A Vidékfejlesztési Hivatal azt hiszi, hogy az itt élőket támogatja, pedig ebből a pénzből nem jut az adacsi boltosnak, fodrásznak és az autószerelőnek sem. A szállítatlan bálák szépen sorakoznak a területen. Hogy lesz-e állat, aki megeszi, az kétséges.

A kocsi haladását  Jáger kutyái sürgetik. Elől is hátul is van belőlük elég. A vezető fél, nehogy elüsse valamelyiket. Volt, aki megpróbálta, annak sem sikerült. Akkor én miért izgulok? Balról a dombon árválkodik a Zsidi-les, jó lehet róla figyelni a vad mozgását. Lehet, hogy ide kellett volna beiratkoznom. Terveink szerint a Kiskunsági Nemzeti Parkkal közösen egy kilátót szeretnénk felállítani, hátha ki lehet csalogatni a gyerekeket a számítógép mellől, akkor már megtekinthetik a közelben lévő rákosi viperatelepet is. A domb nem igazi, csak egy homokhalom, de mit tegyünk, nekünk csak ilyen jutott.

Jobbra a tanya előtt jön az idegeket próbáló sorompó. Megállni – kocsit leállítani – a háromlábú kulcsot megkeresni – kiszállni – próbálkozni a lyukba tétellel. Számtalan tekerés után megadja magát a zár, felnyílik a sorompó – áthajtás – és ez még egyszer fordított sorrendben. Ha ez nem hozza ki sodrából a vadászt, csak menjen tovább és tekintsen rá egy betonmonstrumra, amit denevértoronynak neveznek. A természetvédők ötlete volt, szerintem épp eszű denevér nagy ívben elkerüli. A kivitelezők biztosan dicsérik, részükről nem lehetett ez rossz üzlet. Elhatároztam, hogy a tőle 50 méterre lévő „Itató-külső” magaslesről megfigyelem az éjszakai mozgást. Annyi rosszat mondtam már a természetbe nem illő építményről, hogyha még sincs igazam, revidiálni tudjam az elméletemet.

 

Időben érkezem a saját kezelésű lesre, illetve a lesünkre. Ugyanis egy fiatal vadászjelölt besegít a kezelésbe. Nyiladékot készítettünk, csicsókát ültettünk. Meg kellene a lest fél méterrel emelni, hogy a szóró jól látsszon.

Az is lehet, hogy építünk egy újat, ami minden igényt kielégít. Lehet, hogy utolsó alkalommal ülök itt, a fedett, terfillel borított, saját kezűleg épített lesen, ami több mint 20 évet kibírt és két személynek is kényelmes megfigyelést biztosít. Több barátom lőtt már róla disznót, őzet. Én meg lőttem róla az egyetlen dámbikámat. Karcsi öcsém itt hibázta el az első disznót, és itt is lőtte meg. Könnyű volt megtalálni, hisz „patakokban folyt” a vére. Kezdetben három lenyitható ablak várta az érkező vadat, majd kettőt bevakítottam, rájöttem, hogy egy is elég.

Két alkalommal megtisztelt a feleségem is. Hideg őszi idő volt. Úgy felmálháztunk, hogy alig fértünk be az ajtón. Azért mindennek meglett a maga helye. Kényelmesen elhelyezkedtünk és vártuk a nagy pillanatot, amikor megjelenik a disznó. Helyette jött a bagoly, a rágcsáló egér, a távoli tanyákról a kutyaugatás.  A fátyolfelhők mögül hol kibújt, hol eltűnt a hold. Egy megvilágosodás kapcsán azt vettük észre, hogy egy őzcsalád szemezgeti a kukoricát. Az öreg bak a fiatalabbat távolságtartásra szoktatta, de a sutával, gidáival jól megvolt. Az idilli állapotot disznó nem zavarta meg.

 – Ugye, ezért már érdemes volt kijönni?

 A feleségem fejbólintása igent jelentett. Hogy megérte-e, az más kérdés, ugyanis a mozgolódás közepette kidőlt a termoszból a forró tea, egyenesen a mobiltelefonra. A Nokia azonnal megadta magát. Vagy a cukrot, vagy a citromot nem szerette.

A másik alkalomkor a LUAZ önindítójáról ütötte le egy susnyó a vezetéket. Persze erre akkor jöttünk rá, mikor befejeztük a vadetetéssel egybekötött megfigyelést. Vadászat nem volt „csak erdőzúgás”.

Most is ez a helyzet. A szomszédos legelőn ciripelnek lendületlenül a tücskök. Azon töröm a fejem, hogy lehet az, hogy a piciny állat zenéjét több száz méterről meghallom, sőt,a „zenészeket” is meg tudom különböztetni elhelyezkedésükről, a televíziót pedig közepes hangerőre kell állítanom, hogy értsem. Lehet, hogy tudat alatti tiltakozás ez a sok rossz hír ellen. Líbiában ölik egymást, Tanzániában éheznek, a svájci frank az egekbe szökött és nyomorít meg háromszázezer magyart. Na de feledni jöttem, nem a világ dolgain rágódni. A szellő, vagy inkább csak fuvallat az arcomba csapott, ez jó jel. Nem viszi a szagot a szóróra. Az oszlop, melyen a só van, messziről világít. Az őzek nemcsak a sót, a fát is nyalogatják. A szóró elé csicsókát ültettünk. A lóvontatású ekét az én terepjárómmal húztuk, addig, míg a vize fel nem forrt. Utána több lovat kötöttünk a kétszarvú elé, ami meggyöngyöztetett néhány homlokot. Mielőtt ki kelt volna a növény, a disznók sorról sorra, bokorról bokorra átjárták. Vagy szétharapták a gumót, vagy csak a csíranövényt ették le róla, nem lehet tudni. Az biztos, hogy újra kihajtott. Azóta nem bántották, inkább az elásott kukoricával foglalatoskodtak. A szórón akkora gödrök vannak, hogy egy 50 kilós süldő ki sem látszana belőle.

Jó ideje őzbak kerülgeti a szórót. Ki-kijön a bokrok alól, szemezget, idegesen figyel, majd elsomfordál. Legalább helyettem is figyel. Csak köztünk az a különbség, hogy én várom a disznók érkezését, ő pedig nem.

A félhold leszálló ágon van, hűvösebb is a levegő. Hál, istennek, szúnyogok csak elvétve vannak. Térdemre teszem a mellényem, jól jön a melege. Előbányászom a telefont, keresem a szemüveget. Rögtön 11 óra, és sehol semmi. Már azon gondolkodom, hogy össze kellene csomagolni, de erőt vesz rajtam a semmittevés. Kis idő elteltével majd leugrom a lesről. Riaszt a bakom! Amerre szalad, folyamatosan adja a hangjelzést. Mégis csak lesz valami! Hosszas csend, majd halk zörejek az erdő közepéről. Ugatnak Földszinték kutyái. Biztosra veszem, hogy előttem ment el a konda, át az erdőn, ki a kukoricásba. Érthető, hogy nem kell az én száraz kukoricám nekik, mikor friss, tejes kukoricát is ehetnek. Sporttársaim már várják a kései látogatók érkezését, ők őrzik a terményt. A gazda pedig pihen a puha ágyikóján. A vadászat hobbi, jó sport, szenvedély, de mikor felelősségre vonnak bennünket, hogy miért nem védtük meg a kukoricát, kinyílik a kisbicska a zsebemben. A megváltozott körülményekhez másoknak is igazodnia kellene.

Ha bekerített birtokra bemegy a vadász, „birtokháborítást” követ el, ha ezen belül nem védi meg a kukoricát, akkor pedig fizessen. Szerencsére a gazdák többsége rendelkezik azzal, amit úgy hívnak, hogy „józan paraszti ész”.

Nincs értelme tovább maradni – jóllakottan már biztos nem látogatnak meg a disznók. Előveszem a hátizsákot, ráérősen pakolok.

Kis lámpa, nagy lámpa, vizes flakon (persze üresen), keresőtávcső, meleg pulóver tetején a kistáska, benne az iratok és a lőszer.  A puska a tokban. Most már teljesen veszélytelen vagyok a társadalomra! Ha egy kis bicskával megfenyegetnének, elvehetnének tőlem mindent. Legfeljebb a kurbli vassal tudnám védeni magam, ha a támadó egyedül lenne. A lépcsőfokok mintha távolabb lennének egymástól. Lábammal keresem, közben kapaszkodom, próbálom lejuttatni a cuccot. Valamikor akár le is ugorhattam volna. Ma már nem öregebb, legfeljebb megfontoltabb lettem. Visszapillantok a kissé megdőlt lesre, eltöprengek mennyi élmény kötődik hozzá, hányszor segített megoldani nehéz feladatokat. Ha a vadászélmények nem is, de tiszta gondolatok mindig születtek rajta. Az áthelyezés miatt nem kesergek, hisz kap az egy nagy generált, új helyen szolgálja a vadászokat.

Titkon várom a lövéseket, hátha sikerül a kukoricás előtt lefülelni a vadakat. Csendes az egész határ – a sorompó felnyitása és lecsukása már nem is bosszant annyira, a Jágerék kutyái sem fogják olyan keményen a kocsit. A legelőn lévő szénabálák visszaverik a hold fényét, szinte világítanak. A temető nyugalmát őrzi az öreg tölgy, a jó szándékú úton járónak barátsággal integet.

 Antal Lajos

Kunadacs, 2011. szeptember